Afganisztán, Kabul 10.

Afganisztán, Kabul 10.

A srácok jó mélyen aludtak még, amikor hajnali 5:30-kor csendesen kisettenkedtem a házból. Kihoztam a cuccom és halkan visszamentem, odaléptem mindegyikükhöz elköszönni. Síki álmából kezet rázott velem, Dávid meg se rebbent, amikor a vállához érve picit megráztam, gondoltam, hagyom aludni őket. Debreceni Gabi a másik szobában aludt, csukott ajtónál, így fel sem merült, hogy őt felkeltsem, hiszen este mindent megbeszéltünk, és amit kellett, egyeztettük. Mirza a sofőr előkészítette a kocsit, be is pakoltunk, amikor Debreceni Gabi  megjelent a teraszon elköszönni. Kigurultunk az udvarból és elindultunk. Az utcán kevesen voltak, inkább férfiak, igyekeztek a vallási központba, imátkozni mentek. Ahogy az utcából kiérünk egy körforgalom teríti szerteszét a járműveket,  itt már nagyobb volt a nyüzsgés. Az Afgán hadsereg nagy erőkkel konvojban halad  északra. Most már elmondhatom, hogy ez volt az, ami miatt figyelmeztettek bennünket, hogy maradjunk otthon (na nem mintha tervben lett volna egy szép kirándulás a bombák és az aknák földjén). A sofőr nagyon rutinosan a konvojtól és az út mellett figyelő emberektől távol kormányozott. A városból kiérve egyszer csak félre állt és azt mondta, hogy kiszáll beszélni a testvérével, aki éppen akkor érkezett az ellenkező irányból egy busszal. Testvére rutinosabb volt, rögtön mondta a sofőrnek, hogy ne hagyjon egyedül a kocsinál, sőt inkább siessen, amíg egészen ki nem érünk Attiláék táborán kívül.

A katonai konvojok 30 autónként indultak a déli bázisról, így ők folyamatos célpontok, és nem biztos, hogy szerencsés, ha  ebben a feszült helyzetben  meglátnak engem. Aranyos volt Mirza visszaült és elnézést kért. Őszintén szólva, amikor kiszállt átfutott az agyamon, hogy most vitet el, vagy lövet le, de nem akartam ezzel hergelni magam.  Visszajött és újra repült a corolla az úton. Ahogy Attiláék bázisát elhagytuk szinte teljesen kiürült  a táj, inkább a szembe forgalom volt élénkebb Néha el-elbóbiskoltam és olykor hosszan beszélgettem Mirzával. Érdekes, hogy ezek a gyanútlan beszélgetések mennyi új információt hoznak, például, hogy más magyar szolgálatok is használják a mi fizetett munkatársainkat, amikor nem vagyunk itt, még ha ezt így nem is jelentette ki Mirza, de talán még a ház, amit  bérelünk is szolgált  más szervezeteket. Aztán beszél a családjáról és sokminden másról is. Szerintem mi összesen nem beszéltünk ennyit, amig ott voltam Pol-e Khumriban. Fogynak a kilométerek, a tempó  gyors, jól haladunk. A táj az megint valami csodálatos, sok helyen most rendezgetik a rizsültetvényeket és a földek csodálatos zöldben pompáznak, az emberek nagy része a földeken dolgozik és a legtöbb helyen megy a cséplőgép. Itt majdnem egész évben folyamatos a termés. Elnézegetve a földeken dolgozókat, nehéz elhinni, hogy sokan közülük a retteget tálib harcosok, akik nappal parasztok és éjjel fegyvert  ragardnak és aknavetőhöz nyúlnak, hogy káoszt keltsenek. Közben elérjük az alagutakat, melyekről az első blogomban már írtam. A helyzet visszafelé sem jobb, talán  csak annyi, hogy a kevesebb forgalom járhatóbbá teszi az utat és lehet cikázni a gödrök közott. Kiérve az alagutakból ismét megállunk kocsit mosni, ahogy ezt afgán barátaink, minden bizonnyal, erre járva mindig megteszik.  A kocsimosó egy terepszínű-ruhás ember, csúnyán végig mér, de Mirza beszél vele és akkor kicsit enged a kemény tekintettből. 5 percet töltünk itt és már jövünk is lefelé a hegyről. Lakott területre érünk, itt már nincs akkora csend és nyugalom, az út mindkét irányba tömött, kezdődik a szlalomozás. Olyan ez, mint a flúgos futam, és néhol azért nem hagyják szó nélkül a dudálást. Egyszer csak jobbra a hegy lábáig hatalmas területen orosz harckocsik kiégett, széthordott csonkjai hevernek. Mirza büszkén mondja, hogy itt nagyon leverték anno az oroszokat. Kabul előtt harci helikopterek köröznek az égen, továbbmenve  a város előtt beáll a sor. Mirza és mindenki más mintha ez tök természetes volna, két irányt elválasztó földes patkán áthajtva kezd a szembe sávban rallyzni. Egyszer csak leszűkül az út, amerikai katonák terelgetnek jó pár traileres kamiont elég feszült  ott a hangulat. Mirza itt is jobbról előzve már-már a csatornán gurulva, de visz lankadatlan. Beljebb a városban a rádió bemondja, hogy a kormánynegyedben az Afgán tűzszerészek kocsijában állítólag felrobbant a szállított anyag. Ha nincs terror, akkor csinálnak, itt senki nem lepődik meg egy kis pukkanáson. Gondoltam, hogy lesznek, akik rögtön rám kérdeznek, hogy rendben vagyok-e. Jelentem igen! Ma voltam a kabuli bazárban itt se akart senki elhurcolni, lelőni, vagy felrobbantani.  Próbáltak becsapni,de ez meg itt helyi szokás. Jeleztem a srácoknak Pol-e Khumriba, hogy megérkeztem és elfoglaltam a szállást, aztán elnyúltam az ágyon, és huss, elaludtam.

Este arra ébredtem, hogy éhes vagyok. Az étkezőben volt valami kis ennivaló. A TV előtt meg 3 koreai köztük egy nő, drukkolt a csapatának, de úgy, hogy én még olyat nem láttam, hogy nő ennyire stresszbe legyen a foci miatt! Sikítozás, ugrálás, nyüzsgés és kántálás. Amikor észrevették, hogy megrökönyödve állok és bámulok, hogy mi is történik, invitáltak, hogy nézzem velük a meccset. Én inkább a kaját választottam. Ahogy elindultam a szobámba még hallottam, hogy a koreai nő iszonyúan tombol, biztos valami nagy jelenetet követtek el a koreai focisták. Visszamentem a szobámba, elkezdtem ezt a mai blogot írni, és beszélgettem még kicsit skypen a fiúkkal.  Részemről most ennyi, holnaptól Dani fogja papírra vetni a tapasztalatát. Köszönöm, hogy eddig is sokan nyomonkövették  a blogot és ha az Úr is úgy akarja, holnap este hazaérek.