Afganisztán, Kabul, Pol-e Khumri 2.

Indulunk Pol-e Khumri-ba. Az utazás előtt át kellett pakolni a csomagokat, mert a sofőrünk már előző nap attól félt, hogy nem fogunk beférni egy autóba, nem beszélve a nagy alumínium ládáról, amiben a felszereléseket Kabulba vittük. Reggel mindenki könnyedén ébredt fel.  Sofőrünk szerzett még egy autót, hogy mindannyian elférjünk a sok csomaggal együtt. Amikor megláttuk az autót, az jutott eszembe, hogy Magyarországon utoljára 20 éve lehetett effajta járgányokat látni a roncstele peken. Ebbe az utóba vackolta be magát Siklósi Gabi és Hegymegi Dániel. Debreceni Gábor és én a másik autóba szálltam be.

Kezdetét vette a 7 órás kalandtúra. A közlekedés Afganisztánban igen kaotikus. A közúti rend szabályait a sofőrök nem ismerik (talán nincs is), mindenki megy amerre lát és közben szakadatlanul nyomja a dudát, de az senkit nem zavar.

A hőség a városban rettenetes. Az autóban a műszerfal mintha jelezné, hogy van légkondicionálás, de arra nem is gondoltunk, hogy működik is. /Megérkezésünk után, a vicces sofőrünk aztán az udvaron, míg várakozott bekapcsolta és kiderült, hogy még is használható./ Ezek ellenére is Afganisztán csodálatosan szép vidék a látvány akár feledtetné is a meleget és az utazással járó kálváriát. Ahogy haladtunk mellettünk hatalmas síkság húzódott, az út közvetlen közelébe zsúfolt települések épültek, temérdek árust, kunyeráló gyerekeket és asszonyokat láttunk. Ha az egész kocsi csak aprópénzzel van megrakva, akkor sem jutott volna minden koldusnak alamizsna. A síkságot elhagyva, utunk hegyeken, völgyeken át a csodálatosan zöldbe öltözött Pamír hegység lábához vezetett. A magasabb hegycsúcsok tetejét a lenti hőség ellenére még mindig hó borította. Járműveink meglepő módon jól bírták a terepet. A sofőrök minden oldalról előzve akár a hegynek felfelé is, néha árokból cikázva vissza az útra hajtották az autókat. Útközben hívott egy kint szolgáló barátom, Horváth Attila, érdeklődve, hogy merre járunk. A régen nem látott barát Pol-e Khumri közelében várt minket. Jó érzés tudni, hogy az ember a világ végén is érezheti magát, mégis talál legalább egy magyar barátot, akivel találkozhat. Amikor megtudta, hogy merre járunk, nevetve mondta, hogy most jön csak a java "az alagutas rész". Kíváncsian és némi aggodalommal vártuk az újabb kihívást. Debreceni Gáborral sokat beszélgetünk, igyekeztünk elterelni egymás figyelmét a sajátos vezetési szokásokról.  Egyszer csak előttünk termett egy elsőre inkább betongarázshoz hasonlítható alagút. A végtelen hosszú járat két oldalt - éppen csak lőrésnyi hézagokat kihagyva- a hegyből kinyert kövekkel volt kirakva, részletei némelykor egy-egy beton oszloppal megtámasztva. Ez az impozánsnak nem nevezhető építmény még az orosz hadsereg műve. Az orosz "precizitás" élvezete közben vettük észre hogy bizony az alagútban nincs aszfaltborítás, hisz annak idején az orosz hadsereg lánctalpasai is itt keltek át leigázni ezt az egyszerű de igen kedves afgán népet. Néhány kisebb tíz méteres és sok hosszabb, száz méteres járatokon kellett átkelnünk. Az alagútban belső világítás nincs, a járművek lámpája pedig alig látszik a bent hömpölygő portól és szmogtól. A közlekedés itt sem különb a városban már korábban megtapasztaltnál. Az utat autónyi gödrök borítják, mert ez az egyetlen összekötő Kabul és Észak-Afganisztán között. Minden személy-, teherautó, busz, és katonai jármű ezt a poros földutat használja. Egészen magasan jártunk a hegyeken, reménykedve, hogy vége ennek a típusú látványosságnak és a két alagút között meg is álltunk kicsit fényképezni. Akkor még előttünk volt a legnagyobb alagút, amely  átszelte egy hatalmas hegy gyomrát. 10 perc zötykölődés és bukdácsolás után láttuk meg a fényt az alagút végén, nagyokat sóhajtva, hogy végre vége. Innen még 108 km a cél, viszont nincs több alagút. Most lefelé vezetett az útnak éppen nem nevezhető valami. Láttunk egy kamiont, amit éppen akkor tettek fel egy trailerre, minden bizonnyal nem sokkal korábban húzták ki az út melletti szakadékból. Kisvártatva egy völgybe érve mi is megálltunk. Azt gondoltuk, hogy afgán barátaink egy kis pihenőt adnak nekünk, amikor az út mentén észre vettünk pár az ég felé vizet kilövellő slagot. Akkor jöttünk rá, hogy a nagy hegyi átkelés után kocsimosás következik. Daniék járműve úgy széthullott az alagúttúra után, hogy a hangja  egészen olyan volt mint egy helikopteré.  A táj szépsége viszont mindenért kárpótolt minket. A csodaszép vidék tele sziklás dombokkal,  gyönyörű tiszta-vizes hegyi patakokkal, a gleccsereken még néhol nyomokban hó, de inkább jég is előbukkant.  Itt már hűvösebb is volt az idő a városi forrósághoz képest. Ahogy ott álltunk egy apró fiúcska már samponozta is a kocsikat és szórta rájuk slaggal a vizet.  A mosás után visszamásztunk a corollákba és neki kezdtünk a maradék 90 km –nek.

Először a táborba mentünk, hogy üdvözüljük régi barátomat. Sofőrünk tudta hol van a bázis, ahol Attila volt és be is rongyoltunk a két szakadt kocsival. A tábor bejáratát éppen egy német járőrcsapat készült elhagyni fegyvereik még az úton hevertek. Debreceni Gabi és én kiszálltunk, és elindultunk az ellenőrző pont irányába. A külső körön az afgán katonák nem igazán értették az angolt, de amikor az útlevelet felmutattuk nekik, az megnyugtatta őket. Hangos hablada és rádiózás után bevezettek minket a második pontig. Itt egy afgán magas rangú tiszt már értette is, hogy kit is keresünk. Ismét hablada hablada és már rohant is egy kis afgán katona, hogy telefon híján személyesen beszóljon a magyar egységhez. A felmentő sereg hamar jött értünk és bejutottunk a bázisra. Kintről egy terepjáróval behozták Hegymegi Danit és Siklósi Gabit is. Jó volt látni Attila barátomat, aki előnyére sokat fogyott és látszik, hogy jó kondiban van és szerencsére a humora is a régi. Körbevezetett minket a bázison, ahol igazán jó érzés volt a magyar srácokkal üdvözölni egymást. Rend és fegyelem mindenütt. Ez itt harcászati terület. Néhány gyors sztoriból ezzel mi is maximálisan tisztában voltunk. Kaptunk néhány jó tanácsot és vissza is mentünk a sofőrökhöz. Ők kint a tűző napon biztonságos távolságban várakoztak. Innen már pár perc alatt értünk be Pol-e Khumri-ba.

A városban igazi zsibvásár van, az utcákon mindenütt emberek, és az elengedhetetlen dudálás. A szolgálat afganisztáni székhelye egy nagyon szép házban van. Néhány órát pihentünk, majd elmentünk a magyar külügyminisztérium helyi megbízottjához, Tölli Istvánhoz, a magyar táborba. Debreceni Gábor, itthonról folyamatos kapcsolatban áll a külügyi megbízottal, én pedig régi ismerősként üdvözölhettem Tölli Urat.  Ezek a beszélgetések és kapcsolatok mindig nagyon hasznosak.

A szállásra visszatérve megvacsoráztunk és éjszakába nyuló sztorizgatás és net szerviz kezdődött.

Tegnap a Velencei tó szabadstrandján eltűnt egy 15 éves fiú. A délutáni fürdőzés és vizibiciklizés közben társai váratlanul szem elől vesztették. A fiú ruháit a parton megtalálták, de társuk nem érkezett vissza. 19 órakor riasztották a rendőrséget, hogy megkeressék a fiút. A felkutatás nem járt eredménnyel, ezért a Gárdonyi Rendőrkapítányság a Rescue24 segítségét kérte. 23 órakor érkeztünk meg a starndra, hogy a vízben és a  parton kutassunk a fiú után. Búváraink ma délelőtt a parttól mintegy 40 méterre találták meg  a szerencsétlenül járt fiú holttestét.