Hétfő…Utálom a hétfő reggelt.

Miután László elindult haza, úgy gondoltam én veszem át a bolg írásának korántsem egyszerű feladatát és tájékoztatok mindenkit az itt zajló eseményekről.

A ma reggel is úgy kezdődött mint a többi. Késői ébredés után gyors mosakodás, reggeli (száraz műzli+ hideg tej) szörnyű instant kávé, de a koffein nélkülözhetetlen kelléke a mindennapoknak. Mit nem adnék most egy jó forró feketéért. A mai oktatásra, miután Silósi Gábor megfenyegette a „tanítványokat”, jobban készültek. A végén még lesz belőlük valami. Az életemet nem bíznám rájuk, de talán megengedném nekik, hogy végignézzenek egy igazi beavatkozást. A változatosság kedvéért most a másik Gáborunk dőlt ki a csatasorból, kicsit aggódtunk is érte, de estére már segítség nélkül is képes volt eljutni oda, ahova a király is gyalog jár. Az ebéd végre ehetőnek tűnt, és ízre se volt olyan szörnyű mint az első napokban. Bár ki lenne képes elrontani egy rántott csirkét sült krumplival. Megjegyezném, hogy a „rántott”-ról nem egészen ugyanaz a kép jut eszembe, mint ami a tányérunkra került. Ebéd után kis pihenés és sztorizgatás. Szerencsére mindannyian elég mozgalmas életet élünk otthon is, így mindig van mesélnivaló. A vicces történetekből lexikonnyi terjedelmű könyvet írhatnánk. Ezután Gáborunk elkezdte, illetve folytatta a hivatalos ügyek intézését, amíg mi a másnapi tananyag összeállításával fáradoztunk. Este mindannyian kicsit az otthon felé fordultunk, hiszen mindenkit vár otthon valaki, aki aggódik, és mindenről tájékozódnia kell, hogy nyugodtan aludjon. Remélem holnapra a diákok képesek lesznek elsajátítani azt az anyagot is amit tőlem tanultak. A házban már mindenki alszik, csak én és az éjjeli őr virrasztunk. Én is megyek, mert a holnap se lesz rövidebb.

Afganisztán, Pol-e khumri 9.

Ma igen különleges nap van, amióta ideérkeztünk először alhattunk addíg, amíg  jól esett. Én 10-kor megébredtem, de 11 óráig lustálkodtam és a neten hallgattam a Bumeráng korábbi adásait. Kint az utcán hatalmas a nyugalom, sehol a megszokott tömeg, sok jármű. Aki az utcán van szépen ápoltan ünneplőben jár. A házat elárasztja a finom étel illata. Az új szakácsra úgy látszik jó hatást gyakorolt a tegnapi eligazítás. A két Gábor már éhes, lemennek reggelizni, habár szerintem már az ebédre sem kell sokat várni. A jó hazai májkrém az itteni kenyérfélével, - ami, ha friss nem is olyan rossz -, mindig beválik. Ma Danin tört ki valami nyavalya, görcsöl a gyomra, neki nem kell kijárnia, de eléggé szenved. Ám olyan eü-s módjára nem kell neki se gyógyszer se az eü. bázis.  Még vissza se jöttek a déli reggeliből a srácok, amikor jön is a szakács, hogy kész az ebéd. Persze a srácok a reggeli után nem akarnak rögtön enni, de, ha egyszer megbeszéltük tegnap, hogy mikorra kérjük az ebédet akkor nem szabad kihagyni, vagy elkésni. Ez az új szakács nagyon jókat és mindig frisset főz . Ebéd után még eszünk egy kis dinnyét és mindenki megy elfeküdni a nagy zabálás után. Alvás, netezés, nekem a pakolászás, mert holnap korán reggel indulok Kabulba, hogy vasárnap hazamehessek repülővel. Délután még utoljára kimosom a csapat ruháit a géppel, és én sem akarom hazavinni a szennyest. Meg is jegyeztem a srácoknak, hogy "jó-jó, de ezután melyik fogja ezt csinálni?" Közben a konyhában sikerült (a látszólag évek óta elégett és a hűtő dugalját is szétégette) a gáznál áthúzott hosszabbító kábelt lezárlatozni. Még jó, hogy a ház nem égett le! Sofőrünket elküldöm egy új elosztó aljzatot venni.  Mosás közben megjavítom a kábelt. Amikor Gábornak odajött. 3x kellett elmondanom, hogy mi történt, és miután megemeltem a hangom dühösen teregetni kezdte a frissen mosott ruhákat. Ismerem, jó barátom ilyenkor békén kell hagyni és percek vagy órák alatt kinövi. Így is történt. Délután a PRT. felé haladva a kocsiban már ment a viccelődés. Vendégségbe voltunk hivatalosak, Horváth Ati szülinapjára, de amikor odaértünk, kiderült, hogy a PRT-ben állománygyűlés is lesz. Bent a megbeszélt helyen bujkál már a mi Attilánk. Több üstben illatos étel rotyog, és olyan is akd köztük, amiben már csak alig van egy kis maradék. Dr. Boldizsár - a bázis parancsnoka - invitál minket beljebb. Elmondja, hogy mit hol találunk és közben bemutat az UN egyik helyi munkatársnőjének. Nem minden katona ismer minket és eléggé meglepi őket, hogy a civil ruha nem csak álca, hanem valóban civilek vagyunk. Sokaknál főleg az veri ki a biztosítékot, hogy még fegyverünk sincs. "Úgy éltek kint a városban?" - kérdezik hitetlenkedve. A beszélgetések alatt ismét hasznos tanácsok és szükséges infók jutnak el hozzánk. A fiúk tényleg most kezdik csak felfogni, hogy ez nem egy nyaralás és itt tulajdonképpen sehol, senki nincs biztonságban. Időközben gyűlnek az ismerősök is. Jönnek Síki ápolói tegnapról, "a mi celebünk!" - köszöntik rögtön. Siki nincs elragadtatva ettől, de mit is tehetne? Egy fedett helyere megyünk ott kezdődik az állománygyűlés. Horváth Ati sziporkázik, mindenkinek azzal dicsekszik, hogy tulajdonképpen a társaim és én csak őt meglátogatni utaztunk ki... Debreceni Gabi a fedett hely bejáratánál veszi észre, hogy eltűnt a belépő kártyája kapcsostul a nadrágzsebéből, a kártya sehol, elmegy megkeresni. Közben kezdetét veszi az állományülés. A katnák fegyelmezetten egyszerre köszönnek, ahogy azt kell, Dr. Boldizsár mindenkit üdvözöl még az NGO képviselőit is, "akik ellátogattak a bázisra, és az egyikük elhagyta a kártyáját" -  szúrja közbe, persze mindezt angolul, mindenki felénk fordul és mosolyognak, Gábor pedig tovább keresgél. Más-más sportágakban különféle versenyeken jeleskedett katonákat tüntetnek ki és jutalmakat osztanak. Lassan fogy az asztalról a sok oklevél, ami azt jelenti, hogy a katonák nem csak harcolnak, hanem képzéseken és versenyeken is részt vesznek, ezzel színesítve az egyhangú mindennapokat. A gyűlés végén egy őrtorony lábánál várjuk Gábort, aki még mindig a kártyát keresi, de sajnos nem járt sikerrel. Szerencsére az őrök tudnak róla, így ha előkerül, nem élhetnek vissza vele. Az eü bázis felé vesszük az irányt egy jó kávéra. Kicsit beszélgetünk és hirtelen ránk is steledik. A kocsi már itt van értünk. Amint visszaérünk a házban mindenki szétszéled. Dani valóban beteg, korábban rögtön utánam ő netezett esténként a legtöbbet, de most viszont alszik, Síki a nagy számítógépen netezik, Debreceni a nejével csetel.

Tudtam mit vállalok, amikor idejöttem mégis hasznos volt újra itt lenni , sokat tanultam, és már tudom, hogy miben és hogyan kell változtatni, hogy nagyobb biztonságban és még kényelmesebben teljen el a misszió. A srácok centije is fogyogat, "már csak 20 nap!" - vigasztalják egymást, és kicsit irigykednek, hogy én már hazamehetek. Minden tiszteletem az övék sok idő az a 20 nap, itt az élet a tét és minden más csak másodlagos! Remélem, hogy olyan fegyelmezettek maradnak, mint, amikor itt voltam velük és továbbra is toleranciát gyakorolnak egymás és az itt élők iránt.

Én a blog írást holnap befejezem, de már megbeszéltem Hegymegi Danival, hogy ő fogja tovább írni és én felrakom majd a honlapra, hogy a kedves és türelmes hozzátartozók és barátok tovább olvashassanak a küldetés kalandjairól.